Az emberek kapuk és kódok erdejében élik a világukat: kódsor kell a telefonom életre keltéséhez, a bankkártyám használatához, a számítógépem email-fiókjához, otthon a lakásriasztóhoz, de a legtöbb helyen ahhoz is, hogy a munkahelyemre mehessek. Ésszerűnek tűnik, hogy az ember egyszerűsítsen és - ahol lehet - arculatára szabja a kódokat. Ezzel persze komoly veszélynek teszi ki m
agát, hiszen egyetlen kitudódott kódsor titkok egész tárházát nyitja meg az érintettek előtt.
De a másik oldal is "aggódik": munkáltatónk aligha nézi jó szemmel, ha kitudódik, hogy renitens dolgozóként rendre későn érünk be a munkahelyünkre, ám a kollégák "falaznak" s vagy lehúzzák mágneskártyánkat, vagy bepötyögik kódunkat.
Mindkét irányból adódik tehát a felismerés, hogy "személyesebbé" kell tenni az azonosítást. Adódik a biometrikus azonosítók, azon belül pedig az ujjlenyomat-alapú azonosítás lehetősége - s igen a megoldás már megjelent a bankkártya piacon is - ujjlenyomatunkat a kártyán lévő chip tárolja, az ATM, vagy a POS pedig ujjlenyomat olvasóval van felszerelve.
Ám az illetékesek hamar szembesültek a megoldás hátrányaival is - az ujjlenyomat-alapú azonosítás az emberek egy csoportja esetében kizárt. Bár minden ember ujjlenyomata egyedi, ám a kemény, megterhelő kézimunkát végző emberek - például a kőművesek - esetében ez az egyedi azonosító számos alkalommal olymértékben roncsolódik, hogy az azonosítás egyszerűen lehetetlen. Vagyis ipari vidéken közel sem biztos, hogy ez az üdvözítő megoldás...
