A Portfolio.hu révén napfényre került az az előterjesztés, amely a felek álláspontját rögzíti a kártyakibocsátói jutalékok (interchange-díj) szabályozási vitában. Ígéretünk szerint értékeljük az egyeztetésen elhangzott érveket.
I. A Bankszövetségi érvek
- A banki díjak átstrukturálódhatnak, a kieső bevételt a bankok a kártyadíjon próbálják majd behozni.
Igaz
Ahol eddig korlátozták, vagy eltörölték az interchange díjat, ott jelentős mértékben emelkedett az éves kártyadíj, Ausztráliában és Spanyolországban 50-70 százalékos volt a kártyadíj emelkedés
A nagyobb kártyaportfólióval rendelkező bankok számára versenyelőnyt jelent, hiszen a kieső bevételt jóval nagyobb kártyaszámra tudják szétporlasztani – a kisebb bankok számára az operáció fenntartásának költsége exponenciálisan növekedik, a túl magas kártyadíjjal viszont kiárazzák magukat a piacról.
- A magas kártyadíjak a kártyák visszaadására késztethetik a számlatulajdonosokat.
Vitatható
A XXI. században a pénzügyi szolgáltatások döntő része elektronikus úton zajlik. Különösen igaz ez manapság, amikor a bankok kényszerűségből fiókhálózatuk zsugorítására készülnek. Az az ügyfél, aki akárcsak a készpénzhez jutás érdekében használta már a bankkártyáját az ATMeknél, aligha mond majd le az eszközről. Az más kérdés, hogy a nem aktív kártyahasználók esetleg visszaadják plasztikjaikat – de rajtuk eddig sem sokat kerestek a bankok. Igaz ugyanakkor az is, hogy az így elvesztett ügyfél nem is tehető aktív kártyahasználóvá. Ahogy az előző pontban már említettük, az aktív kártyahasználók pedig elindulnak az olyan bankok felé – jellemzően a nagybankok irányába – akik csak mérsékelten emelik a kártyadíjat.
- Az unió is szabályozás előtt áll, érdemes lenne megvárni azt.
Igaz
Az ún. green paper nyomán az első szabályozási javaslat idén júniusban várható. Ekkor még nagyon messze leszünk attól, hogy uniós szabály szülessen, de az irányokra már pontosan lehet következtetni, ami mankó lehetne a hazai szabályozás irányaira is.
- Az innovációt meggátolhatja a a bevételek ez irányú drasztikus lecsökkenése.
Igaz
Az elmúlt években a hazai piac ugrásszerű fejlődésen ment keresztül. A chipesítés üteme Európában az egyik leggyorsabb, s az elmúlt hónapok pedig az érintésmentes megoldások hihetetlen térnyeréséről szólnak. Ezek fejlesztésének költségeit a kibocsátói oldal állja döntően. Emellett nem elhanyagolható tény, hogy a hazai bankok a kártyás biztonsági innovációk terén is élenjárónak számítanak – lerágott csont, hogy az sms kontroll magyar találmány. Európai és regionális szinten is kiemelkedően alacsony a bankkártyás visszaélések aránya és azok realizált kára. Az ügyfelek nyugodtan használhatják kártyájukat. Ha kisebb lesz a bevétel, a biztonságra fordítható összeg is csökken. Az ügyfelek több visszaéléssel találkozhatnak, ráadásul indirekt módon ez is a kártyadíjak növeléséhez vezetne. A kártyavisszaélések kárát a szabályozás miatt döntően a bankok fizetik. Ha elmaradnak a fejlesztések, nőnek a visszaélések, s nő a banki kár is. Ezt pedig érvényesíteni fogják a pénzintézetek. Hatósági adatok azt támasztják alá, hogy ahol a kártyacsalók technológiai rést látnak, oda koncentrálják erőiket. Jó példa erre, hogy 2007-ben drasztikusan megugrott az ATMes csalások száma Magyarországon, mivel a készpénzkiadó automaták akkor még nem ismerték fel a chipeket.
II. A MasterCard érvei
- A kiskereskedők érdekérvényesítő képessége nem lesz elég ahhoz, hogy rábírják az elfogadóbankokat arra, hogy a csökkenő IC díj miatt csökkentsék a kereskedői jutalékot.
Vitatható
Ha szabályozás születik, akkor ennek végrehajtásáról is gondoskodnak az illetékesek. Az MNB képviselője az IIR bankkártya konferenciáján már jelezte, hogy a GVH vizsgálná a díjcsökkentés végrehajtását.
Más kérdés, hogy a kisebb elfogadók érdekérvényesítő képessége valóban nem túl izmos – de hol a világon lehet olyan rendszert alkotni, ahol nem a nagy tételben vásárló kap kedvezményt? Az elfogadó banknak a kereskedő felé kiajánlott díjnak csak egy része az IC-díj – semmi sem gátolhatja, hogy annak csökkentése mellett mondjuk az elszámolás díjtételét megemelje, hiszen a többi költségelem szabadon módosítható – itt csak a piaci verseny jelent korlátot.
- A kereskedők számára nem a kereskedői jutalék, hanem az egyéb költségek, pl. a POS-terminálok bérlésének költsége jelent túl nagy terhet.
Igaz
A magyar elfogadói piac érdekessége, hogy a terminálok döntő része nem a kereskedő, hanem a bank birtokában van – ez nem helyes, hiszen korlátozza a szolgáltatóválasztást. Ugyanakkor a trend évek óta nem változik: egyetlen független kártyaszolgáltató sem tudott eddig olyan ajánlatot adni, amely versenyképes lett volna a banki ajánlatokkal szemben – a működő példák a nagy hálózattal bíró kereskedők számára elérhetőek. De az ő érdekérvényesítő képességük eddig is az egekben van...
III. Az MNB érvei
- A nemzetközi szabályozás vélhetően az IC díjak csökkentése irányában hat.
Vitatható
Ha júniusban tisztábban látunk, miért kellene elfogadni most a szabályozást? A green paperhez fűzött kommentek döntő része arra hívja fel a szabályozók figyelmét, hogy az IC díjnak mindig az adott piac fejlettségéhez kell igazodnia. E tekintetben pedig még a VISA sem tagadja, hogy a szabályozási javaslatban szereplő mérték alacsony. Ők azonos díjat szeretnének, amit csak szabályozással tudnak elérni az uniós vállalások miatt.
- A magyar kártyapiac kibocsátói oldalon fejlettebb, mint az elfogadói oldal.
Nem igaz
A piaci fejlődést szerte a világon a kibocsátói oldal húzza: minél több kártya van, annál több elfogadóra van szükség. A hazai kártyakibocsátás a válság kezdete óta lényegében stagnál, a hitelkártyák számában drasztikus visszaesés tapasztalható. Ehhez képest az elfogadói hálózat folyamatosan két számjegyű növekedést produkált. Magyarország méreteihez, lakosságához, illetve a kártyabirtokosok számával arányosan semmivel semmivel sem áll rosszabbul, mint a régió többi országa – az 1000 főre jutó elfogadóhelyek számában Csehországgal és Lengyelországgal nagyjából egy szinten vagyunk, miközben a magyar IC díj már most is jelentősen alacsonyabb, mint ebben a két országban.
- A belföldi és a nemzetközi interchange díj közötti különbség nem indokolható.
Nem igaz
A kártyás forgalom 90+ százaléka belföldön bonyolódik. A külföldi kártyahasználat során ugyanakkor az ügyfél kevesebbszer veszi elő a plasztikját, ám nagyobb összegeket fizet vele, mint a belföldi gyakorlatban. A kibocsátó bankok a kevesebb-több elvén üzletpolitikailag mondanak le a nemzetközi fizetések esetében a magasabb díjról – így ösztönözhető ugyanis az, hogy a helyi piacok elfogadják a más országból érkező plasztikokat. Kell-e emlékeztetni arra, hogy Ausztria a legutóbbi időkig csak a Maesto kártyákat engedte be a legtöbb helye a belső körös nemzeti kártyás fizetésforgalmába – a Billákban, Sparokban magyar kibocsátású VISA, de még MasterCard kártyákkal sem lehetett fizetni.
A piaci modellnek a leggyakrabban igénybe vett szolgáltatáshoz kell rendelnie a megtérülést. Most a szabályozás egy részpiac díjait akarja alkalmazni a teljes forgalomra.
- Az MNB 3 pontból álló javaslatot fogalmazott meg, ahol a jutalékcsökkentés mellett POS telepítési program, és a bankkártya elfogadás kötelezővé tétele szerepelnek. Az MNB szerint annak ellenére van létalapja a jutalék csökkentésének, hogy a másik két pontban nem történt előrelépés.
Nem igaz
A jutalékcsökkentés egyértelműen bevételeket csökkent, miközben a másik oldalon az ezt ellensúlyozandó forgalombővülésre még csak esély sincs. Az NFM elutasította, hogy uniós pályázati pénzeket adjanak a POS telepítés támogatására. Így nem tudható, hogy a kereskedők vajon tényleg csak az ára miatt nem raknak a boltokba POS készülékeket. Ennek lemérését szolgálná a MasterCard által finanszírozott pilot projekt, ahol a kereskedők „ingyen” használhatnának egy évig POS készülékeket. Miközben az MNB támogatja a kezdeményezést, nem kíváncsi annak eredményére – noha a projekt azt is bizonyíthatná hogy a kiskereskedők azért nem akarják a kártyás elfogadást, mert akkor nyoma maradna a tranzakcióknak. (A kínai gyorsétteremben akkor is számológépen fogják megmutatni, hogy a mennyibe kerül az ananászos csirke, ha a pénztárgép a NAV-hoz adja az adatokat.)
Ami pedig a bankkártya elfogadás bizonyos összeg feletti kötelezővé tételét illeti, meglehetősen kivitelezhetetlen ötlet. Egyelőre a NAV sem tud semmit elérni, hogy érvényt szerezzen a másfél millió forint feletti számlák készpénzes fizetésének tilalmáról szóló jogszabálynak - hiszen nehéz bizonyítani a megbontott (és más napokon fizetett) számlák közötti kapcsolatot. (Sokat jelez, hogy a NAV célzottan nem is akarja ellenőrizni ezt.)
Ráadásul a kötelező bankkártya elfogadással más baj is van. Ilyen alapon nem lehet beleszólni a vállalkozói versenybe. Az MNB állásfoglalást adott ki arról, hogy nem kötelező a készpénzes fizetés lehetőségét biztosítani a kereskedőknek, mert „a törvény nem a készpénz elfogadására kötelez, hanem arra, hogy azt névértéken kötelesek elfogadni a fizetés során.” Ha ez igaz, akkor bizony a másik irányt is tartani kell. Ismét arra hivatkozhatunk, hogy a piaci igény teszi szükségessé a kártyás fizetést. Önmagában az, hogy leteszünk egy POS-t egy vidéki városka szatócsüzletébe, nem váltja ki a kártyás fizetés igényét. Ahol valódi igény jelentkezik a bankkártya használatra, ott 75-80 százalékban van már POS. Attól nem fognak többen kártyával fizetni a Tesco-ban, hogy a szomszédos újságosnál is van kártyaelfogadás, márpedig ma az a gond, hogy tíz kártyatulajdonosból még mindig csak 3-4 húzza elő a plasztikot ott is, ahol pedig fizethetne kártyával.
IV. A Visa érvei
- Kicsit bajban vagyunk. A Visa szerint azért kell csökkenteni az IC-díjat, mert számára versenyhátrányt okoz, hogy a jelenleg alkalmazott díja – 0,15-0,17% +1,5 eurócent, alacsonyabb, mint a MasterCard 0,5-0,8% +12 forintos díja. A probléma az, hogy ennek semmi köze sem a kártyabirtokoshoz, sem a kereskedőhöz, sem a bankhoz. Ráadásul:
Nem igaz
A Visa piaci részesedése 2009. óta romlik, holott akkor még messze magasabb díjat alkalmaztak, mint a vetélytárs. Azzal, hogy addig fizetésenként fix 26 centes IC-díjat alkalmaztak, az átlagos, 6000 forintos kártyás költés esetén ők több, mint 20 százalékkal több pénzt (kb. 73 forintot) utaltak a kibocsátó bank számlájára, mint a MasterCard díjai – és mégis zsugorodott a piacuk. A mostani, messze eltérő IC-díj csak 2011 februárjától van érvényben, ám látni kell, hogy annak mértéke nem a Visa kedve szerint való. Amikor a kártyacég megállapodott az EU-val, abban maradtak, hogy minden országban, ahol a Visa tagbankjai saját szabályozással bírnak, a helyi piacon kialakult díjat (belső IC-díj) alkalmazhatja továbbra is a társaság. Európában 4 ország – köztük Magyarország - került nevesítésre, ahol nem működött ilyen Visa-díjmegállapodás. Itt a kártyacég azt vállalta, hogy addig, amíg ilyen nem születik, a határon átnyúló kártyás forgalomra érvényes (mesterségesen lenyomott – lásd fentebb) díjakat alkalmazza. A Visa mindent megtett, hogy létrejöjjön ez a díjmegállapodás, ám a korábbi GVH-büntetés miatt a bankok nem mertek belemenni. Ezt látva a Visa tavaly óta változtatott a hozzáállásán: inkább azért lobbizik, hogy akkor a MasterCard díjait is nyomja le a szabályozás. Kb. azért kell szabályozni, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.
Érdemes emlékeztetni arra, hogy tavaly a GVH jelezte: félreértették a korábbi bírságoló határozatát. Ők csak azért bírságoltak, mert korábban – egyébként az MNB által életre hívott fórumon – minden kártyára egységes IC-díjat állapítottak meg. Tetszik figyelni? A GVH számára természetes, ha a versenytársak díjai eltérnek egymástól, sőt, ez kívánatos. A mostani helyzetet ti., hogy a Visa rossz helyzetbe kormányozta magát, meglehetősen furcsa úgy megoldani, hogy újra egységes díjat szabunk meg.
- Az egységes díjtétellel megszűnne a piaci versenytorzulás
Nem igaz
A Visa szerint a versenyhátrányát az okozta, hogy a túl alacsony IC-díj miatt a bankok nem Visa, hanem MasterCard kártyákat dobtak a piacra. Ha el is fogadjuk ezt – a fenti érvek szerint azért vitatott - érvet, látnunk kell, hogy a Visa olyan időpontban árazta ki magát a piacról, amikor nagyon fontos lett volna a jelenlét. A bankok döntő részében az elmúlt 3 évben zajlott/zajlik a chipkártyára való áttérés. A pénzintézetek ennek kapcsán újítják meg kártyaportfóliójukat, s bizony az itteni döntések, kialakított partneri kapcsolatok, kiépülő portfóliók akár egy évtizedre is meghatározhatják, milyen kártyát bocsát ki valamelyik bank. Vagyis a „versenytorzulás” az egységes díj alkalmazása során is megmarad, hiszen új, nagy kártyaprogramok nem indulnak.
Amiben a Visa a hazai piacon fényévekre van lemaradva a versenytárstól, az az ügyfélkapcsolat. A MasterCard régióközpontot irányít Magyarországról, a Visa két éve érdemesítette csak arra a magyar piacot, hogy ide önálló felelőst delegáljon.
A MasterCard évek óta nyomja a PayPass-t – aligha véletlen, hogy hazánkban „paypassolok” mondattal jelezzük, ha érintésnélküli fizetésre készülünk – miközben a Visa hosszú évek ígérgetése után csak ősszel tudott piacra lépni az első PayVawe kártyával. Az MC minden fejlesztésben benne van, áldoz a magyar banki innovációkra – gondoljunk csak a QR-kódos MasterCard Mobile fejlesztésre, vagy épp az ügyfélközpontú fejlesztéseket elismerő – nem csak a kártyapiacra vonatkozó MasterCard Az Év Bankja versenyre. A Visa utoljára több, mint 15 éve csatlakozott komoly programhoz – akkor a két kártyacég az érintett bankokkal együtt finanszírozta a hitelkártyák elterjesztését szolgáló kampányt.
Ez olyan bizalmi hátrány, amit azzal aligha lehet kivédeni, hogy a másikat is lenyomjuk. Egyenlő díj mellett is többet ér a korábbi együttműködő kapcsolat. Ráadásul meglehet, a Visa most majd áldoz a piacra, de sokan nem felejtik majd el, hogy előtte a szemükbe köpött.
Európában a Visa hazánkat leszámítva piacvezető. (Ez nagyban megmagyarázza persze a fenti bekezdésben hiányolt fejlesztéseket.) Ugyanakkor komoly kérdés, hogy miért nem az építkezésre áldoz a cég egy ilyen kis piacon (lenne miből), miért a rombolás a célja?
A következő bejegyzésben arra keressük a választ, hogy végül is ki nyer az olcsóbb IC-díjjal.
